Áldás vagy tehertétel? - Múzeumok és Civilek kapcsolata a gyakorlatban

 Több múzeumnál a mai napig elutasítják a civilekkel való együttműködés lehetőségét. Szerencsére egyre több „sikertörténet” bizonyítja, hogy a jelenséget megfelelően kezelve, jó eséllyel egy mindenki számára gyümölcsöző és hosszútávú kapcsolattá is válhat. Tény viszont, hogy az amúgy is létszámhiánnyal küzdő múzeumok számára jelentős többlet terhet ró a civilek által beszolgáltatott leletanyag kezelése és a civil kutatások naprakész koordinálása. 

Úgy gondolom, hogy hazánkban jelen pillanatban kétféle szélsőséges modell létezik, melyek közül véleményem szerint egyik sem mutat feltétlenül pozitív irányba. A jellemzően dunántúli régiókban működő múzeumoknál nagyon szigorú és igen korlátozott feltételek mellett, szinte kizárólag a szervezett programokon való részvételhez kötik a közösségi régészet gyakorlását. Ez a módszer örökségvédelmi szempontból kockázatmentes ugyan, de nem engedi kibontakozni a kutatási hajlandósággal rendelkező motiváltabb civileket és igen szűkre szabott lehetőségeket kínál számukra. Ráadásul ezen programok szervezése, az abból származó anyagok feldolgozása mind-mind a múzeumot terhelik. A másik véglet pedig a jellemzően vidéki múzeumokkal szerződésben álló civilek jelentik, akik egy adott gyüjtőterület szűkebb régiójában gyakran csak ötletszerűen járják a lelőhelyeket. Gyakorta akadozik, vagy épp teljesen hiányzik a múzeummal való kommunikáció. Ebből kifolyólag az együttműködés eredményessége mindössze a sokszor hiányosan, szakszerűtlenül dokumentált leletanyag beszolgáltatásából áll, melynek restaurálása, dokumentálása szintén az amúgy is súlyos erőforrás hiánnyal küzdő múzeumokra hárul. 

Véleményem szerint a mindenki érdekét szolgáló működőképes megoldás valahol a kettő közötti „arany középút” lehet. Mi a saját csapatunkkal legalábbis ezen az úton próbálunk járható ösvényt taposni. A múzeum régészével rendszeresen tartjuk a kapcsolatot és a közösen megtervezett kutatási projekteket legjobb tudásunk szerint, a szakmai irányelvek betartása mellett igyekszünk oly módon megvalósítani, hogy a végeredmény a lehetőségekhez képest „konyhakész” formában kerüljön be az anyaintézményhez. 

Mindez annyit jelent, hogy a kutatási fázisok jelentős részét, vagyis a fémdetektoros leletfelderítést, a leletanyag és a terepi megfigyelések teljes dokumentálását, térinformatikai adatfeldolgozását, a fémleletek alapvető tisztítását, az érmék meghatározását, fotózását és gyűjteménybe szervezését mi magunk próbáljuk a legjobb tudásunk szerint elvégezni. Ez egyfelől persze teljesen jogos szakmai vitára adhat okot. Másfelől viszont óriási segítség az olyan alulfinanszírozott intézmények számára, ahol nemhogy restaurátor, de fotós, numizmatikus, sőt sok esetben még informatikus sem áll rendelkezésre. Ilyen körülmények között véleményem szerint még mindig jobb egy kompromisszumos középút, mintsem az értékes leletanyag feldolgozás nélkül kerüljön végérvényesen egy raktár félreeső szegletébe. Közhely ugyan de nem mehetünk el szótlanul amellett, hogy országszerte napi szinten szembesülünk az intenzíven vegyszerezett mezőgazdasági területeken előkerült szórványleletek pusztulásával és illegális műkincstolvajok rablógödreivel. Ennek ismeretében pedig jogosan felmerülő kérdés, hogy mondjuk 20-30 év múlva lesz-e ott egyáltalán még keresnivalónk…